21. fejezet

Választás és eper…

Furcsa érzés kerített hatalmába mikor néztem a két velem szemben helyet foglaló vámpírt. Kedvesnek és aranyosnak tűntek, de azt hiszem nem voltam nekik szimpatikus.  Nem illettem én ide, Ők gyönyörűek és bármit megtehetnek ezzel szemben én, csak egy halandó emberi lény vagyok. Tudtam, ha választásra kerül a sor, akkor nem engem választ. Rossz érzés volt tudatában lenni az igazsággal, hogy bármikor elveszíthetem azt, aki nemek annyit jelent, de még mindig jobb mintha csak álltatnám magam és mikor egyszer otthagy akkor törnék össze teljesen.

-          Mióta élsz Londonba??- próbált mosolyt erőltetni Eva az arcára.

-          Mióta az eszemet tudom, de az igazi hazámnak mindig Olaszországot tartottam.

-          Miért??- hökkent meg John.

-          Soha nem jött be a napfénynélküli élet és mivel anyukám olasz rengeteget vagyok ott.

-          Értem.

Kérdezgettek minden félét, de csak semmit mondó kérdések hangzottak el. John egy német származású gazdag ember volt, akit a felesége által felbérelt vámpír változatott át. Eva padig egy igazi angolkisasszony, akit egy ismeretlen „mentett meg” mikor menekült az Őt üldöző ellenséges emberek hada elől.   Azt hittem sokkal jobb lesz majd, ah ismerem az élete minden kicsi mozzanatát, de arra nem számítottam, hogy egy ellenséges nővérrel találom szemben magam.

Nem sok időt töltöttünk még el Alexéknél inkább lementünk Temze partra. Mezit láb szótlanul sétálgattunk kézen fogva a hideg, bokáig érő vízben. „- Miért nem mehet mindig jól?! Miért velem kell ennek megtörténnie?! Mennyivel könnyebb lenne, ha csak mi ketten lennénk, na jó  inkább csak fogadjon el Eva. Nem kell más csak elfogadás.  Végül is minden ember arra vágyik. Elfogadásra. Amióta Alexszel vagyok tudom, hogy nem vagyok normális vagy legalább is nem a hagyományos értelemben”  Kavarogtak a dolgok a fejemben.

 A ránk telepedett csendet a Kedvesem törte meg.

-          Mi a baj hercegnőm??- állt meg és fordult felém.

-          Semmi- hajtottam le a fejemet és indultam volna tovább, de nem engedte. Újai hegyével megemelte az arcomat, hogy a szemébe nézzek. El akartam fordítani a fejem, de nem engedte.

-          Látom, hogy van valami. Mi törete le ennyire a kedvedet??- nem válaszoltam, mert felrémlett bennem az a rettentő érzés, hogy mindjárt itt hagy és soha nem jön vissza, mert  rá jön, hogy egy ilyen szerencsétlen és szánalmas emberi lényre nem érdemes az idejét pocsékolnia.

-          Nagyon meg ijesztesz, hallod??- gondolataimba merültem, de aztán beszélni kezdtem.

-          Én … én nem tartozom a világodba- csuktam le a szeme, hogy ne kellejen bele néznem a gyönyörű aranybarna szemeibe.

-          Ezt kifejtenéd??- kérte és elengedte az  arcomat.

-          Neked ott van a tökéletes nővéred, aki mellesleg szerintem nem kedvel engem-, az újamat a szólásra nyíló szájára tettem- had fejezzem be.  Nem kedvel és soha nem is fog megkedvelni, mert mi vagyok én egy ember… Nem szeretném, ha választanod kellene a családod és köztem- egy könnycsepp gördült ki a szempilláim alól. Nem akartam sírni, de ezt nem tudtam megállítani. Lecsókolta az apró sós vízcseppet az arcomról. Kinyitottam a szemem és a somolygó száját láttam meg először, aztán a szemébe nézem.  Kár volt. Látszólag vigyorgott, de ha valaki megnézte, akkor látni lehet azt az apró fájdalmat, ami ott rejtőzött a mélyén. Megfogta a kezemet és szemembe nézett.

-          Nekem nem kell választanom köztetek. – bizonygatta.

-          Lehet, hogy nem most, de ez úgy sem mehet majd így az idő végezetéig. Ő a családod és én nem szeretnélek elszakítani tőlük-tartottam magam az igazsághoz.

-          Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!- suttogta a fülembe és átölelt. Jó volt ott lenni az ölelésében érezni az illatát a hideg testét, ahogy óvón körém fonódnak a karjai. Az érzéseim és a fejem is kavargott.

-          Szeretlek!- suttogtam és a vállába fúrtam a fejemet.

-          Én is! Te vagy az én hercegnőm.

-          Mennyünk haza, kezdek fázni- néztem fel rá.

-          Oké!

Haza érve apával találtuk magunkat szemben a nappaliban.

-          Ilyen hamar?!- nézett fel az újságából.

-          Aha- vontam meg a vállam.

-          Milyen volt??- mosolygott rám.

-          Vicces, és tanulságos- erőltettem mosolyt az arcomra. Akkor lépett be anya is a helyiségbe, kezében egy nagy tál csoki fagyival és eperrel.

-          Gyertek üljetek le!- invitált minket beljebb. Egymásra néztünk és egy apró bólintás után leültünk a kanapéra. Nem nagyon figyeltem a beszélgetésre, mert a figyelmemet a tál eper kötötte le. Egyszer a nagymamámnál voltam és volt egy beszélgetésünk. Mikor nála voltam rengetet beszéltünk és mivel nagyon bölcs volt, mindig tanultam valamit.

„- Meséld el mi nyomja a kicsi lelked!- simogatta meg az arcomat a nagymamám.

- Tudod, az egyik barátnőm, Jenny. A legjobb barátnőm, mindent megbeszélünk és van egy fiúja is - mosolyogtam. 8 évesen ez még tényleg nagy szám volt. – És most elköltözik, mert az apukája máshol kapott munkát- panaszoltam a bánatom.

- Jajj kicsim ne légy ennyire szomorú!- besietett a lakásba és egy hatalmas tál piros eperrel tért vissza. Leült mellém és beszélni kezdett.

- A barátságot nem lehet centiben mérni. Az egy érzés itt bent!- tette a kezét a mellkasomra.

 - Tudom!- bólintottam. Elkezdtem egy gyümölcsöt rágcsálni.

- Jenny akár milyen messze lesz tőled a barátságotok mindig olyan erős lesz, ha vigyáztok rá mint most. Írhattok egymásnak levelet és beszélhettek telefonon- mosolygott és megsimogatta az arcomat- Tudod bármi lehetséges, csak eléggé akarni kell és tenni érte. Ne tegyél pontot a barátságotok végére, mert egy megpróbáltatás adódik. A pont helyett legyen csak vessző és már is sokkal jobb. Ezeket soha ne feledd!!- adott puszit a fejem búbjára.”

- Kicsim neked mi a véleményed?- rángatott vissza apa a valóságba az emlékek tengeréről.

- Miről is?- pirultam el.

- Látod mondtam, hogy nem itt jár- mosolygott anyára, majd folytatták a beszélgetést. A nagymamám mondata vízhangzott a fejemben.” Ne tegyél pontot a barátságotok végére, mert egy megpróbáltatás adódik. A pont helyett legyen csak vessző és már is sokkal jobb.”

-Nem szabad feladnom, mert problémánk adódott Alexszel! –határoztam el- Küzdeni fogok akármi lesz, kitartok majd mellette és szeretni fogom- abban a pillanatban semmi nem érdekelt, csak az, hogy szeretem és nem akarom elhagyni.

- Szeretlek!- súgtam a fülébe mosolyogva és megcsókoltam.

Hali!

Remélem tetszett a fejezet! Tegnap szerettem volna felrakni, de sajnos mikor éppen végeztem elment az áram(szerencsére még pont elmentettem:P). Írjatok komit! 

Puszi Mindenkinek: Dóri