13. fejezet

Most mi lesz?!

Kikerekedett szemekkel néztem rá, de Ő mintha semmi nem történt volna állt velem szembe.

-          Mi volt ez??-  sokszor játszottam milyen lenne a csókunk, de mikor megtörtént csak ennyit tudok kérdezni, ahelyett, hogy virulna a fejem az örömtől.

-          MI?!- megjelent egy kisfiús mosoly az arcán. Annyira aranyos volt.

-          Ne tegyél úgy mintha nem csináltál volna semmit!- korholtam, de mintha a falnak beszéltem volna. Aztán megint közeledett és megcsókolt. Hideg ajkai lágyan tapadtak az enyémre. Táncuk ritmusos, keringőhöz hasonlított. Annyira jó volt. Ujjaim a haját szántották. Az első igazi olyan csókom, amire életem végéig emlékezni fogok. Hírtelen elhúzódott.

-          Erre gondoltál?- vigyorgott, mint a vadalma.

-          Igen!- bújtam hozzá. Kicsit fáztam az addigra átnedvesedett ruháimban, de nem zavart a hideg márványhoz hasonlító teste. Először tétovázott aztán a karjait a derekam köré fonta. Így álltunk egy darabig.

-          Te vacogsz!

-          Nem!- hazudtam. Írtóra fáztam. Alig vártam, hogy megszabadulhassak az átnedvesedett ruhámtól, de annyira idilli volt a pillanat, hogy nem akartam megzavarni. Rájöttem, hogy szeretnék nagyon-nagyon sokszor így itt állni. 

-          Ne hazudj, kérlek!- még be sem fejezte a mondatot, mikor kicsúszott a talaj a lábam alól. Emberi tempóban haladtunk a szobám felé. Beérve az asztalon a vacsoránk várakozott. Letett a ruhásszekrényem elé.

-          Gyerünk fürdeni! Egy hercegnő nem lehet beteg!- vigyorogott.

-          Igen is parancsnok!- röhögtem már én is. Kivettem a szekrényből egy pólót meg egy másik farmert. Elindultam zuhanyozni, mikor a pillantásom az asztalra tévedt.

-          Egyél nyugodtan, ha éhes vagy!- csuktam be magam mögött az ajtót. Még hallottam, ahogy röhög.  A meleg víz égette a bőrömet, de nagyon jól esett az átfázott testemnek. Volt egy kis időm átgondolni a ma történteket.  Annyira jól esett, hogy itt van velem és lehet, hogy Ő is azt érzi, amit én. A csókjai után nagyon úgy tűnik, vagy is nem tudom. Lehet, hogy csak bemesélem magamnak, és teljesen nem így van, de annyira jó volt magamat ebben a hitben ringatni. Szinte a föld fölött 3 méterrel jártam, amikor kiszálltam a zuhany alól. Gyorsan öltöztem, a hajamat megszárítottam és az elfolyt sminkemet megigazítottam.  Mikor kiléptem a fürdőből nagy meglepetésemre Alex az ágyam előtt a földön ült. Kezében a röplabdám mellette pedig a gitárom feküdt a földön. Látszólag nagyon elbambult. Elindultam felé, hírtelen felém fordult és mosolygott.

-          Nem is mondtad, hogy játszol.

-          Nem kérdezted. Különben is régen voltam már edzésen, mert tanulnom kellet.

-          Előtte úgy megnéztelek volna, ahogy a pályán ütöd a labdát és felugrasz, annyira szeretném egyszer látni– a tekintete távolba meredő volt. Annyira aranyos volt.

-          Majd megmutatom. Lesz még meccsünk, azt hiszem- ki vettem a kezéből a labdát és elraktam a helyére.  Visszasétáltam hozzá és néztem rá.

-          Ide ülsz??- mutogatott az ölébe. Nem válaszoltam, csak bele ültem az ölébe.  Tekintetével a szobát pásztázta, aztán hírtelen megállt és az asztalt bámulta.

-           Enned kéne!- fordult vigyorogva felém.

-          Lehet- vigyorogtam, mint egy kislány, amikor valami rosszat csinál. Észre sem vettem mikor állt fel és vitt az asztalhoz, de ott voltam.

-          Mit kérsz?- körül néztem az asztalon. Rengeteg kaja volt a kis asztalra zsúfolva. Volt ott Milánói makaróni, meg valami zöld trutyi, meg süti.

-          A sütit kérem!- vágtam elégedett fejet. Mosolygott egyet és megrázta a fejét.

-          Valami normális kaját kéne enned, hercegnőm!- komolyan mondom nem hiszem el!

-          Ez normális kaja! Ha tudnád miket szoktam enni vacsira akkor örülnél, neki, hogy ezt akarok enni. - győzködtem.

-          Nem! Előbb ezt edd meg!- mutatott a makarónira. Gondoltam, hogy ebben a csatában nem nyerhetek, ezért inkább megadtam magam. Elvettem tőle a tányért és leültem a földre enni. Mikor végeztem, csak ennyit mondott:

-          Na látod rendesen kell enned. – erre csak próbáltam egy mosolyfélét csinálni, ami nem ment túl jól. Elém tolta a jól megérdemelt édes jutalmat.

-          Egészségedre!- mondta, mikor azt is elpusztítottam. Egész este motoszkált egy kérdés a fejemben és azt hiszem elérkezett az idő ahhoz, hogy megkérdezzem.

-          Alex, mi tulajdonképpen mijei vagyunk a másiknak?- furcsán nézett rám ezért arra a következtetésre jutottam, hogy nem érti a kérdésemet. – Úgy értem te nem vagy igazán a fiúmnak mondható abban a megszokott értelemben, és én sem vagyok az a bizonyos barátnő jellem, azt hiszem…- mosolyogtam rá.

-          Hát nem vagyunk túl hétköznapiak az biztos, de nem az a lényeg mennyire hasonlítunk a többi párhoz,- itt a szívem táncra perdült és már szinte nem is érdekelt a folytatás, csak az, hogy mi már egy pár vagyunk. – de az a jó, ha van kivétel. Te egy különleges lány vagy én meg egy… - hosszú csönd, láttam rajta, hogy keresi a szavakat- vámpír- mondta ki végül egyszerűen.

-          Az én vámpírom!- hajoltam közel hozzá és forrón megcsókoltam.

Hellóhelló! Hogy vagytok? hát itt a következő feji, remélem tetszik.(neki igen:P) Légyci írjatok komit:P Puszi mindenkinek  Dóri (K)

12. fejezet

Kiss in the rain

Megérkeztünk hozzánk. Leállítottam a motort és akaratlanul is az órámra pillantottam, 8 órát mutatott. Szinte nem is gondolkodtam mikor a következő szavak hagyták el a számat:

-          Bejössz?? Kár lenne ezt a szép délután így félbe hagyni- gyorsan lesütöttem a szeme miután rájöttem mit is mondtam.

-          Ha még nem untál meg…- hallottam, ahogy mosolyra húzódik a szája a mondat közben.

-          Nem, egyáltalán nem!- mosolyogtam rá. Próbáltam a szeméből kiolvasni mire gondol, de nem sikerült. A gyönyörű aranyszínű írisze nem árült el nekem semmi újdonságot.  Kinyitotta nekem az ajtót és végi sétáltunk a feljárón. Belépve a házba, mintha eltűnt volna az-az érzés, ami akkor volt, amikor csak ketten voltunk. Merengésemből Alex zökkentett ki.

-          Mi a baj?? A szíved ritmusa új felgyorsult…- lehelete a fülemet súrolta.  Furcsa, de jól eső borzongás suhant végig a testemen.

-          Bocs nem akartalak meg ijeszteni…- motyogta már távolabbról.  

-          Nem ijedtem meg! –fordultam vele szembe.  A nappali felé sétáltunk, mikor szembe jött velünk Juli és anyám.

-          Ideje volt kisasszony! – förmedt rám anyám.

-          Neked is, Szia!- valahogy nem érdekelt a véleménye.

-          Ki ez a bájos fiatal ember?? –mérte végi felvont szemöldökkel a mellettem álló „fiút”.

-          Jó napot hölgyem! Had mutatkozzam be, Alex Montgomery vagyok. – miért ilyen kifogástalan a modora?!

-          Mia Gardinner, Sarah anyukája vagyok- vigyorgott, látszott rajta, hogy mennyire élvezi a helyzetet.

-          Szerintem gondolta ki vagy… - motyogtam.

-          Mióta ismered a lányomat??- faggatózott, a megjegyzésemmel mit sem törődve. Nagyon reméltem, hogy nem mond semmi, olyat ami miatt anyám kiakad. Egy óvatos mozdulattal megfogtam Alex kezét és megszorítottam, csak remélni mertem, hogy megérzi az én gyenge erőfeszítésemet.

-          Hát nem elég régen ahhoz, hogy megunjam a társaságát- ezen olyat röhögtem volna, ha most nem kéne jó gyereket játszanom. Lehet, hogy nem ez volt a legtalálóbb mondat, amit mondott anyámnak, de igaza van mi köze hozzá?!  Megadta magát és felhagyott a kezeink nézésével.

-          Felmentünk!- húztam magam után az első fiút, aki frappánsan kielégítette anyám kíváncsiságát. A szobámba érve szembefordultam vele és kérdőn néztem rá. Szeretnék magyarázatot kapni arra mondatára.

-          Mi a baj hercegnőm??- de aranyos hercegnő. A nagymamám mondta mindig nekem, mikor megkérdeztem miért?! csak annyit felelt, hogy én vagyok az Ő kicsi hercegnője.

-          Mi volt az a mondat anyámnak?- egy pimasz vigyor jelent meg a szája sarkában.

-          Az igazság!- erre nem is gondoltam. Végül is mit mondott, hogy nem unta még meg a társaságom, ami hamarosan be fog következni.

-          Szerintem ez hamarosan meg fog változni a véleményed. Nem vagyok én olyan érdekes és fele annyira sem  mint te.

-          Miért lennék én érdekes?- láttam rajta, hogy tényleg nem érti.

-          Hogy tudnék én vetekedni veled, aki egy csomó mindent megélt és rengeteg helyen járt már, nyelvetek beszélsz perfekt módon. Nekem ez soha nem fog menni. Akkor sem ha 800 évig élek.

-          Szerintem a te életed ezerszer érdekesebb lehet, mert te élsz! Gyere mutatok valami!- megfogta a kezem és az erkély felé húzott. Oda kint megint eleredt az eső. Ahogy ki tettem a lábam az ajtón meg csapott az este lehűlő levegője, végig futott rajtam a hideg.

-          Fázol?- fordult felém aggódó tekintettel.

-          Nem, csak bent melegebb volt…- magyarázkodtam. A száraz rész pereméig vezetett, ott beszélni kezdett.

-          Nézz fel az égre!- a fejemet lassan a nagy sötétség felé fordítottam.

-          Semmit!- válaszoltam.

-           Nem látod a csillagokat. . Ha nem látsz, valamit az nem azt jelenti, hogy nem is létezik, igaz?

-          Igen.

-          Akkor, ha azt mondom, hogy te igen is vagy olyan tapasztalt olyan terülteken, amin én egyáltalán nem az attól még lehet igaz, hogy te nem is gondolsz rá.

-          Ebben van valami-kisétáltam az esőbe. Annyira szeretem, amikor így esik. Néztem egy darabig aztán meg akartam fordulni, de Alex-be ütköztem. Mélyen a szemembe nézett , aztán megtette azt, amire egész idáig vágytam. Ajkai puhán tapadtak az enyémre. Hírtelen még levegőt venni is elfelejtettem. Visszacsókoltam. Ajkaink táncot jártak. Édes csókunknak a levegőhiány vetett véget. Szédelegve húzódtam el tőle.

Sziasztok!

Hát igen itt az új fejezet. Remélem tetszik... Nem pont ilyennek képzeltem, de azért remélem nem okoztam túl nagy csalódást. Komit írjatok! Puszi mindenkinek Dóri (K)

11. fejezet

„London szeme”

-          De honnan késünk el?- ha azt hitte ezzel átverhet és elárulom a féltve őrzött titkomat, akkor nagyot tévedett.

-          Meglepetés!- vigyorogtam rá pimaszul. Olyan érzésem támadt, hogy ezt a mosolyt soha nem tudom a közelében levakarni az arcomról.

-          Azt hiszem jobban féle attól, hogy most hova viszel, mint attól, hogy esetleg megtámadnálak. Tudod a sok, hosszú év után már azt hittem soha nem tudnék bántani egy embert, de amikor ilyen gyöngék és védtelenek akárcsak te …- itt hírtelen elhallgatott. Az arca nagyon elgyötörtnek tűnt, ahogy a szemem sarkából rá pislogtam. A keze a kilincset markolta, azt hittem összetöri a fehér kecses ujjaival, amik szinte hófehérek voltak. Olyan érzésem támadt, hogy ezt talán még sem kellet volna erőltetnem. Ha neki ilyen kín az, ha velem van, akkor talán eltudom felejteni és akkor neki is sokkal könnyebb lenne. Ezt neki is el akartam mondani, de gombóc nőtt a torkomba és már a gondolatra is könnybe lábadt a szeme. Amit Alex egy kicsit félre értelmezett.

-          Ne aggódj, nem foglak bántani! Soha nem tudnám meg tenni, vagyis azt hiszem.  Annyira sajnálom, hogy megijesztettelek. Nem akartam. Sajnálom. Nem is tudom mi ütött belém, hogy ezt éppen neked mondtam el. Sajnálom. – elértünk egy piros lámpához. Itt szembe fordultam vele. A szeme tele volt a több évszázados fájdalommal és keserűséggel. Kedvem támadt megölelni és megnyugtatni, hogy nincsen semmi baj. Mint egy kisfiú, aki elveszett a plázában és keresi az anyukáját.

-          Ha még egyszer kimondod, hogy sajnálom, akkor nem is tudom mit csinálok. Nem a te hibád! Ha neked ennyire zavaró a társaságom , akkor lehet, hogy jobb lenne ha nem találkoznánk többet. - motyogtam miközben ismét elindultunk a belvárosi forgalomban. A házak csak suhantak mellettünk, miközben a kocsiba csönd telepedett.  Kezdtem azt hinni, hogy nem tudja mit mondjon vagy csak vívódik, de akkor megtörte a csendet.

-          Azt hiszem, ez nem lenne túl jó ötlet. –Kérdőn bámultam magam elő ezt persze nem vehette észre. – Élvezem amikor veled vagyok, nem segítesz egy kicsit emberré válnom. Ugyan akkor ott van az is, hogy ösztön szerint nincs nagyobb vágyam annál, hogy megöljelek. – Itt érkezett el az idő ahhoz, hogy közbe szóljak. A hallottak alapján leesett az állam.

-          Te szeretsz velem lenni?? Egy lánnyal aki halandó, tökkelütött és szerencsétlen??

-          Igen. – Ez az egy szó most sokkal, de sokkal többet jelentett az eredeti jelentésénél (számomra). Ekkor már a parkolóban ültünk.  Felnézett az előttünk tornyosuló hatalmas építményre.

-          Itt még soha nem jártam. –jelentette ki.

-          Én már sokszor, de majdnem annyira szeretem, mint a tengerpartot. – mosolyogtam. Kiszállt a kocsiból és nekem is kinyitotta az ajtót.  Jegyet vettünk, majd beszálltunk.  Lassan emelkedtünk a levegőbe. Alattunk lassan besötétedett és kivilágították Londont.

-          Ez gyönyörű! –motyogtam.

-          Az. Erre nincsen ettől tökéletesebb szó. –most már mosolygott. A mosolya a szívemig hatolt. Nagyon örültem neki, hogy tetszik neki.  A csúcs felé közeledtünk, mikor hírtelen felém fordult,  azt hittem mond is valamit, de nem tette. Csak nézett.

-          Valami van rajtam??- értetlenkedtem.

-          Nem nincs.

-          Akkor??- nem tudtam el képzelni mi ilyen érdekes rajtam.

-          Csak azt próbálom kitalálni, miért vagy vele. – erre nem számítottam.

Mire jutottál?

-          Nem tudom. Ha teljesen természetesnek vesszük azt, hogy vámpír vagyok te meg egy ember. Neked félned kéne tőlem és nem a közelemben eltölteni minél több időt. Lehet hogy valami olyan oka van amit én nem tudok?- na ha most kitálalok, akkor soha nem látom viszont.

-          Nincs, csak szeretnélek megismerni. Tudod nincs sok olyan ismerősöm, aki olyan mint te. –válaszoltam az igazsághoz hűen. Soha nem tudta jó hazudni, meg persze nem is volt szokásom. Inkább kihagytam részeket vagy nem mondtam el dolgokat.  Látszott rajta, hogy mérlegeli azt amit hallott.

-          Erre nem számítottam, de végül is ez is egy indok. – már nem sokat beszélgettünk , sem lefelé, sem hazafelé.  

Sziasztok!

Bocsánat, hogy ennyit késtem, de voltak problémáim... Bocsánat!! :S Jó olvasást!

Puszi: Dóri :D