Látogató…
A vizsgálatok már vagy 20 perce kész vannak én meg itt szenvedek a fejfájásommal a félhomályos szobában. Már éppen szólni akartam egy nővérnek vagy valakinek, hogy csináljon valamit mikor résnyire nyílt az ajtó. Aztán két alak lépett be. Az ajtó becsukódása után felismertem Nancy nővért és Dr. Hoffman-t.
- Hogy van??- Kérdezte a doki.
- Hát a fejem iszonyatosan fáj. Kaphatnék rá valami gyógyszert??
- Ezek szerint nem javult.
- Nem! – odasétált az ágyam hoz és leült a szélére. Nyomogatta a fejemet nagyon fájt. Az arckifejezéseimet látva abbahagyta. Felállt és a mellettem lévő gépbe dugta a röntgenfelvételeimet. Olyan sokáig nézte, hogy már azt hitem soha nem akarja abbahagyni.
- Hmmm…- „Ajjaj… Ennek nem lesz jó vége” gondoltam magamba az arcát látva. Szemöldöke felkúszott a homlokára ezzel elég viccesen nézett ki a feje. Szőke hajába túrt és felém fordult.
- A válla sajnos eltört és egy agyrázkódást is sikerült összehoznia. Nancy kérlek, adj neki egy fájdalomcsillapító ínyekciót. 72 órás megfigyelésen bent kell tartanunk, aztán ha nem lesz rosszabb, akkor hazamehet. – Miközben beszélt vicces arcot vágott. Komoly volt, de mégis ott csillogott a szemében a boldogság. Miután megkaptam a fájdalomcsillapítót elnehezültek a szempilláim és elaludtam. Mikor megint magamhoz tértem nagyon sötétvolt a szobában, amiből arra következtettem, hogy elég sokat aludhattam. Talán a gyógyszereknek köszönhetően, talán annak, hogy kialudtam magam, de már nem fájt annyira a fejem. A szoba gyönyörű volt, már ha lehet ilyet mondani egy kórházi szobára. A lemenő nap utolsó sugara beragyogták az egész teret így narancssárgára festve mindent, ami eddig fehérben pompázott. Nagyon kiszáradt a szám ezért a mellettem lévő kisszekrény tetején lévő pohárhoz nyúltam. Egy húzásra megittam az egészet.
*3 nap múlva*
Hát igen elég sok időt töltöttem kórházban. Még mindig nem voltam teljesen jól, amikor végre kiszálltam a kocsiból a házunknál,de már egy fokkal jobban voltam. A csajokon kívül nem is akadt társaságom, sajnos. Anyám egyszer bejött és közölte, hogy soha többet nem röplabdázhatok. Ha tudná hányszor mondta már. Annak a beszélgetésnek egy kiadós veszekedés lett a vége. Egész végi vártam, hogy majd Alex bejön, de nem tette. Mindig mikor nyílt az ajtó vártam, hogy belépjen és mosolyogjon rám, de hiába vártam. Szombaton végre elhagyhattam a kórházat, persze szigorúan csak úgy, hogy megígértem nem kelek fel az ágyból. 7 óra volt mikor meguntam mindent Tv-t, DVD-t, laptopot, ami csak a szobámban volt. Aludni próbáltam mikor felberregett a csengő, iszonyat hangos volt. A fejem amúgy is fájt nem hogy még itt csöngjön ez a szar. Idegesen húztam a párnát a fejemre. Mikor végre befejezte becsuktam a szeme és folytattam az alvást, vagyis inkább a próbálkozást.
„ Kopp –kopp…” ismétlődött az ajtóm másik oldaláról
- A picsába! – mondtam félhangosan- Ki az??- szóltam ki.
- Egy látogató! Bejöhetek??- hallottam az ismerős hangot.
- Gyere!- motyogtam, de tudtam, hogy úgy is meghallja. a Szuper hallása. Nem tudom mi ütött belém, de mikor hallottam, hogy becsukódott mögötte az ajtó mintha az érzelmeim elszabadultak volna. A szívem hevesebben vert, de közben pedig iszonyat dühös voltam rá, hogy csak most látogat meg. Ha szeretne, akkor már rég eljött volna.
- Szia!- állt meg az ágyam előtt.
- Helló!- keltem fel.
- Hogy vagy??- az arca nyugodt volt, de a szeme elárulta, hogy nincs jó kedvében. Nem tudom mi ütött belém.
- Már jól, de ha igazán szeretnéd tudni szörnyen érzem magam, mert egy számomra fontos ember akit szeretnék jobban megismerni és beszélgetni vele arra se vette a fáradtságot, hogy meglátogasson. - megrökönyödve állt előttem. Mindenre számíthatott csak erre nem.
- Had magyarázzam meg. – kezdett bele.
- Kíváncsian hallgatom!- kúszott gonosz vigyor az arcomra.
- Nem is tudom mi ütött belém, mikor megcsókoltalak. Nem is ismertelek és elhitettem veled is és magammal is, hogy ez működhet, de nem. Nem jó ez egyikünknek sem. Én nm vagyok ember és a helyzet az, hogy mindketten becsapjuk magunkat. Figyelj, én nem szeretnélek megbántani, de ez nekünk soha nem menne- hiába volt tele a szívem haraggal és értetlenséggel valahogy nem tudtam elhinni, hogy ezt tényleg nekem mondja. Igazából nem is tudom, de ez akkor is nagyon szíven ütött. Megtört arcát bámultam mintha azt várnám, hogy elnevesse magát és kimondja, csak vicc volt szeretlek! Akár mennyire vártam ez a pillant nem jött el.
- Akkor most szeretném, ha engem is meghallgatnál! – a mondani valóm még nem körvonalazódott a fejemben, de valami azt súgta „Mondd meg neki mit érzel!” – Először csak egy kérdést szeretnék feltenni. Miért nem jöttél be hozzám??
- Mert nem akartam zavarni. – mondta ki nemes egyszerűséggel.
- Hát akkor most én következem a monológok szempontjából. Nem tudom ki vagy te, de azt tudom, ha a közelemben vagy hevesebben ver a szívem és boldog vagyok, és ha nem vagy ott iszonyatosan hiányzol. Szeretem a csókjaidat. Soha senkihez nem viszonyultam még, így mint hozzád. Alig ismerlek mégis olyan, mintha ezer éve ismernélek. – hírtelen eszembe jutott egy vers amit nem rég olvastam . - Egy kívánságom lenne, Téged szeretnék,
Egy álmot kérnék, hogy mellettem lennél,
Egy életet adnék, ha mellettem lehetnél,
Egy percet kapnák, sosem feledném. – nem mondott semmit csak
Egy álmot kérnék, hogy mellettem lennél,
Egy életet adnék, ha mellettem lehetnél,
Egy percet kapnák, sosem feledném. – nem mondott semmit csak
folytatta. Nagyon meglepett, hogy ismeri, mert nem angol és mert nem
ismert vers.
- Mert egy lány, kit szeretnék,
Csak egy tett mit megtennék,
Kiért bármennyit szenvednék,
Szeretném ha örökké szeretnél! – mikor befejezte a dühömnek nyoma sem volt.
Csak egy tett mit megtennék,
Kiért bármennyit szenvednék,
Szeretném ha örökké szeretnél! – mikor befejezte a dühömnek nyoma sem volt.
- Amikor idejöttél iszonyatosan ideges voltam rád, de most a haragot felváltotta egy sokkal kellemesebb érzés a szeretet- suttogtam, miközben végi g a szemébe néztem.
