11. fejezet

„London szeme”

-          De honnan késünk el?- ha azt hitte ezzel átverhet és elárulom a féltve őrzött titkomat, akkor nagyot tévedett.

-          Meglepetés!- vigyorogtam rá pimaszul. Olyan érzésem támadt, hogy ezt a mosolyt soha nem tudom a közelében levakarni az arcomról.

-          Azt hiszem jobban féle attól, hogy most hova viszel, mint attól, hogy esetleg megtámadnálak. Tudod a sok, hosszú év után már azt hittem soha nem tudnék bántani egy embert, de amikor ilyen gyöngék és védtelenek akárcsak te …- itt hírtelen elhallgatott. Az arca nagyon elgyötörtnek tűnt, ahogy a szemem sarkából rá pislogtam. A keze a kilincset markolta, azt hittem összetöri a fehér kecses ujjaival, amik szinte hófehérek voltak. Olyan érzésem támadt, hogy ezt talán még sem kellet volna erőltetnem. Ha neki ilyen kín az, ha velem van, akkor talán eltudom felejteni és akkor neki is sokkal könnyebb lenne. Ezt neki is el akartam mondani, de gombóc nőtt a torkomba és már a gondolatra is könnybe lábadt a szeme. Amit Alex egy kicsit félre értelmezett.

-          Ne aggódj, nem foglak bántani! Soha nem tudnám meg tenni, vagyis azt hiszem.  Annyira sajnálom, hogy megijesztettelek. Nem akartam. Sajnálom. Nem is tudom mi ütött belém, hogy ezt éppen neked mondtam el. Sajnálom. – elértünk egy piros lámpához. Itt szembe fordultam vele. A szeme tele volt a több évszázados fájdalommal és keserűséggel. Kedvem támadt megölelni és megnyugtatni, hogy nincsen semmi baj. Mint egy kisfiú, aki elveszett a plázában és keresi az anyukáját.

-          Ha még egyszer kimondod, hogy sajnálom, akkor nem is tudom mit csinálok. Nem a te hibád! Ha neked ennyire zavaró a társaságom , akkor lehet, hogy jobb lenne ha nem találkoznánk többet. - motyogtam miközben ismét elindultunk a belvárosi forgalomban. A házak csak suhantak mellettünk, miközben a kocsiba csönd telepedett.  Kezdtem azt hinni, hogy nem tudja mit mondjon vagy csak vívódik, de akkor megtörte a csendet.

-          Azt hiszem, ez nem lenne túl jó ötlet. –Kérdőn bámultam magam elő ezt persze nem vehette észre. – Élvezem amikor veled vagyok, nem segítesz egy kicsit emberré válnom. Ugyan akkor ott van az is, hogy ösztön szerint nincs nagyobb vágyam annál, hogy megöljelek. – Itt érkezett el az idő ahhoz, hogy közbe szóljak. A hallottak alapján leesett az állam.

-          Te szeretsz velem lenni?? Egy lánnyal aki halandó, tökkelütött és szerencsétlen??

-          Igen. – Ez az egy szó most sokkal, de sokkal többet jelentett az eredeti jelentésénél (számomra). Ekkor már a parkolóban ültünk.  Felnézett az előttünk tornyosuló hatalmas építményre.

-          Itt még soha nem jártam. –jelentette ki.

-          Én már sokszor, de majdnem annyira szeretem, mint a tengerpartot. – mosolyogtam. Kiszállt a kocsiból és nekem is kinyitotta az ajtót.  Jegyet vettünk, majd beszálltunk.  Lassan emelkedtünk a levegőbe. Alattunk lassan besötétedett és kivilágították Londont.

-          Ez gyönyörű! –motyogtam.

-          Az. Erre nincsen ettől tökéletesebb szó. –most már mosolygott. A mosolya a szívemig hatolt. Nagyon örültem neki, hogy tetszik neki.  A csúcs felé közeledtünk, mikor hírtelen felém fordult,  azt hittem mond is valamit, de nem tette. Csak nézett.

-          Valami van rajtam??- értetlenkedtem.

-          Nem nincs.

-          Akkor??- nem tudtam el képzelni mi ilyen érdekes rajtam.

-          Csak azt próbálom kitalálni, miért vagy vele. – erre nem számítottam.

Mire jutottál?

-          Nem tudom. Ha teljesen természetesnek vesszük azt, hogy vámpír vagyok te meg egy ember. Neked félned kéne tőlem és nem a közelemben eltölteni minél több időt. Lehet hogy valami olyan oka van amit én nem tudok?- na ha most kitálalok, akkor soha nem látom viszont.

-          Nincs, csak szeretnélek megismerni. Tudod nincs sok olyan ismerősöm, aki olyan mint te. –válaszoltam az igazsághoz hűen. Soha nem tudta jó hazudni, meg persze nem is volt szokásom. Inkább kihagytam részeket vagy nem mondtam el dolgokat.  Látszott rajta, hogy mérlegeli azt amit hallott.

-          Erre nem számítottam, de végül is ez is egy indok. – már nem sokat beszélgettünk , sem lefelé, sem hazafelé.  

Sziasztok!

Bocsánat, hogy ennyit késtem, de voltak problémáim... Bocsánat!! :S Jó olvasást!

Puszi: Dóri :D