7. fejezet

A fűben…

Mikor végeztem beültünk az autójába és útnak indultunk. Közben meg beszélgetünk:

-          Egyedül laksz Londonban??- szegeztem neki a kérdést. Pontosan nem tudtam mit is akarok vele, mert még azt sem tisztáztam, hogy miért vagyok egyáltalán itt.

-          Nem egy jó barátommal, hogy ne legyen feltűnő –mosolygott. -  Megkérdezhetem min veszekedtél a szüleiddel?

-          Ez csak valami rossz vicc.  Komolyan az érdekel min veszetem össze velük, mikor akármi másról is simán tudnánk beszélgetni, és mellesleg halálra unnád magad. Nem hinném, hogy egy halhatatlan erre lenne kíváncsi…

-          De én rettenetesen kíváncsi vagyok rá. – felém fordult az úton alig voltak autók, és  épületek mindenhol. Mélyen a szemembe nézett. Hírtelen megfagytam, mintha csak Ő és én léteztünk volna, elkápráztatott az a gyönyörű aranybarna szeme. Még lélegezni is elfelejtettem, valamim megváltozott abban a pillanatban, de akkor még nem tudtam mi. – Lélegezz kislány! Mi a baj?? Kislány lélegezz!! –lassan el jutott a tudatomig mit akar és próbálkoztam a teljesítésével.

-          Jó…l va..gyok!- motyogtam.

-          Nem úgy nézel ki. – úgy nézett rám mint aki a következő percben itt helyben meghal.

-          De jól vagyok!- bizonygattam.

-          Akkor mond el mi történt reggel! – mosolygott rám.

-          Apukám közölte, hogy nem lesz itthon mikor befejezem a középiskolát még a bizonyítvány osztáson sem. Kint lesz Amerikában, annak ellenére, hogy megígérte. –mondtam lehajtott fejjel.

-          Nekem ilyen nem volt, szóval nem tudok jó tanácsot adni. – emelte fel a fejemet az államnál fogva, hogy a szemembe tudjon nézni. Később elgondolkodtam rajta, hogy mindezt miként kivitelezte vezetés közben. – Szerintem apukád nagyon szeret… - de nem folytatta.

-          Csak a munkáját előbbre tartja az egyetlen lányánál. – fejeztem be helyette.

-          Én nem ezt mondtam. Megjöttünk, gyere! – és már nyitotta is ki nekem az ajtót. Nem hallottam mikor szállt ki a kocsiból, de tudtam, hogy milyen rettenetesen gyors ezért nem nagyon izgatott a dolog. Kiszálltam és egy gyönyörű helyen voltunk. Egy erdő vett körül mindent és a közepén egy magas kilátó emelkedett, mintha menedéket nyújtana minden erre jövő vándornak, vagy akinek egy kis egyedül létre van szüksége, vagy csak jót akar beszélgetni két barát. Sok mindent láthatott és hallhatott már ez a kis hely.

-          Tetszik?- zökkentett ki Alex a merengésemből.

-          Viccelsz, ez gyönyörű…

-          Örülök, hogy tetszik.

-          Csak egy kérdés! –mondtam.

-          Mond!- láttam a szemében, hogy vigyorog.

-          Hol itt az irodalom??- mutattam köbe mosolyogva.  Aztán belefeküdtem a fűbe.

-          Nem érzed?! Itt van mindenben, a fában, fűben, a kilátóban. A kilátásban. –mondta miközben mellém feküdt. A helyzetet kicsit furának éreztem, de nem kényelmetlennek.

-          Van benne valami!- lehet, hogy a hely teszi,de lehet, hogy más de egyfolytában vigyorogtam mint a vadalma… - Szerintem kezdjünk tanulni, mert soha nem végzünk!- javasoltam.

-          Jó akkor én elkezdek egy idézetet te folytatod és megmondod honnan van és kiírta és mikor. Rendben?- fordította felém a fejét, és láttam a tökéletes arcát és gyönyörű szemét. Miért csinálja ezt velem?! Azok a szemek…

-          Oookéé- dadogtam. Amin Ő csak vigyorgott.

-          „Az vagy nekem, mint testnek a kenyér

S tavaszi zápor fűszere a földnek;

Lelkem miattad örök harcban él,

Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;” - Tudtam mi ez, mert ez volt az egyik kedvenc Shakespeare idézetem. Vigyorogva folytattam.

-          „Csupa fény és boldogság büszke elmém,

Majd fél: az idő ellop, eltemet;

Csak az enyém légy, néha azt szeretném,

Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt

S egy pillantásodért is sorvadok;

Nincs más, nem is akarok más gyönyört,

Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

Részeg vagyok és mindig szomjazom.”

Shakespeare 75. szonett  - mondtam vigyorogva.

-          Ügyes, de ezt is tudod?! 

„Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.” – Tudta, hogy ezzel meg fog. A vers gyönyörű volt, nagyon tetszett, de életemben nem hallottam.  Rám nézett, de én csak a fejemet ráztam.

-          Ez gyönyörű… Folytasd kérlek, mert én nem tudom. – mosolyogtam szégyenlősen. Mélyen a szemembe nézett és egy mosolykíséretében megrázta a fejét. –Miért??

-          Majd egyszer… - motyogta, majd hosszú csönd állt be köztünk ami nem volt egy kcsiti semm kínos, csak a gondolatainkba merültünk- Gyere, mert anyukád már biztos keres. – mondta, felült és nézett. Ilyen könnyen meg akar tőlem szabadulni?!

-          Ne én még szeretnék maradni, nagyon jó itt. – nyafogtam, nagyon maradtam volna még, egy részben a hely miatt, másrészt miatta.

-          Megígérem neked visszajövünk amint elérettségiztél… - somolygott, ezek szerint látni akar még és lesz következő alkalom mikor már nem kell tanulnom.

-          Megjegyeztem!- mutattam a fejemre. Rettenetesen örültem, hogy megint lesz alkalmam vele lenni.  Elindultunk a kocsi felé. Nem tudom, hogy miért , de rettenetesen nyugodt lettem ez alatt a pár óra alatt. Nem tudtam otthon mi vár rám, de az biztos, hogy ezért a délelőtért megérte.  Nem tudom , hogy fogom tudni ezt meghálálni neki.

Sziasztok! Hát ez a fejezet egy kicsit hosszabb lett mint szokott:P A verseket választásában csak a véletlen van benne:P  Kérlek írjatok komikat( bociszemek) :P Puszi mindenkinek, Dóri